Kéményseprő

    Ez a torta már méretét tekintve is kihívást jelentett. A kéményseprő volt a lényeg, ám én nem tudtam más alapra helyezni még képzeletben sem, mint háztetőre. Viszont ezzel kissé megbonyolítottam a helyzetemet, mert nem akartam sok leeső darabot. 

    Számoltam, osztottam, szoroztam, képzeletben faragtam, pakoltam, ami a megvalósításnál már kevésbé volt könnyed, tekintve, hogy nem Ytongból készült. Bele kellett számolni a krém magasságát és lágyságát (dobos) is, meg a tészta puhaságát. 

    Próbáltam kissé ódon hatást elérni, a cserepeket is kissé bolondosra, csáléra pakolni. Mivel üresnek tűnt, tettem rá néhány levélkét, ami mondjuk még tavaly őszről maradt a tetőn. 🙂 Már csak egy ólálkodó cica hiányzik, kár, hogy nem jutott előbb eszembe! 😀

    Sajnos nemigen látszik a képen, de a  figura egy kéményen ül, ami szintén ki lett dolgozva. Egyébként ő az egyetlen, amivel tényleg elégedett vagyok, kezd kialakulni, hogy miből, hogyan, mikor, meg úgy általában kezdek ráérezni, ami nagyon jó érzés! Most elmondhatom, hogy élveztem a kialakítást, és minden jól alakult vele! 🙂

     Hogy a marcipán nem szeret igazán egyenes maradni az oldalakon, már meg sem lep, de nem és nem akarok vastag alávakolást, mert egyrészt plusz költség a vaj és cukor, másrészt meg ki nem állhatom, mert belerondít az ízhatásba. Ha ennek az az ára, hogy kevésbé stabil a torta és képes hullámosodni az oldala, akkor ez van. 

    Mellesleg nem egy szigorú-tekintetű zsűrinek készült, ahol (többnyire) csak a külcsín fontos, hanem egy édesapának, akinek a meghatódott pillanatban ezek számítottak legkevésbé. 🙂  (meg ez tökéletes indok arra, hogy ne ostorozzam magam folyton 😀 )