De tudtam, és készültem is rá, amennyire lehet, hogy nem lesz alvás. Azaz bekészültem műanyagpohárral, műanyagvillával, papírtányérral, szalvétákkal, hogy a lehető legjobban minimalizáljam a buli utáni takarítást.
A tortákat előre betöltöttem, a habot utolsó pillanatra hagyva, a szombati tárcsázásra bepácoltam a húsokat, megvettem még ami kell, azt fagyóba hajigáltam. Amint hazaértem péntek reggel, álltam is neki a hot-dogoknak, fasírtnak, krémfőzésnek, öntetnek, limonádénak, aztán fél egykor bezuhantam az ágyba, ám 10 perc múlva már jöttek is az első vendégek. :)) Indult a buli!
Jó volt, tényleg és igazán, annak ellenére, hogy bátran bevallom, a muffinon a sajtkrém bizony tömény lett, és mivel forrón adagoltam rá, kissé meg is szikkadt a tetején, be kellett volna hűteni a krémet. A túrófasírtkák pedig tényleg csakis frissen jók, így, néhány órásan bizony kissé összeizélódtak, olyan morzsálósan szárazkás lett, azaz egyik étek sem kapta volna meg a hű de frankó jelzőt, ám mindenki tisztában volt vele, hogy kapkodva, sokadik órája ébren katasztrofális vagyok. 😀
Na jó, eltelt, jó volt, késő este ágybazuhanás. Másnap, készülődés a baracsi családi bulira, összekapkodni mindent, párom kapkodva taxit hív (megütött a guta, 20 km!!), pedig még sehol sem voltunk összerámolva rendesen, no nem gond, tortát fölkap, indul, tortát visszatesz asztalra, berohan a fagyós cuccokért, zacskóba dobálja, indul, visszafordul, zacskót leteszi, felveszi a cipőt, megfogja a zacskót, és a tortát is felkapja most, majd indul.
Sikeresen megérkezünk Baracsra, szép lassan beindul a buli, jó volt, sok nevetés, szaladgálás, finom kaja, finom torta, sok meglepi, ottalvás. Párom közben minden holmiját összekészítette, mert indult 4 napos kiküldetésre Romániába. Tudtuk, hogy nem jön velünk haza. Puszi-puszi, szeretlek, én is téged, siess haza, vigyázz magadra.
A nagy megdöbbenés vasárnap ért, amikor összecihelődve hazaértünk. A táskámat négyszer borítottam ki, de a kulcsnak nyoma nem volt. Mivel párom zárta az ajtót, és nekem totál tele volt a kezem a sok holmival, hát én nem akasztottam le a kulcstartóról, olyan még sosem volt, hogy ha együtt indultunk, akkor ne együtt is érkeztünk volna. Na, telefon mindenhová, hátha egy pótkulcs valahol netán. De nem. Vissza Baracsra a mamihoz, nagybácsiékhoz. Megbeszéltük, hogy hétfőn kinyittatom valahogy, valakivel.
Hétfőn gyerkőcök kint maradtak, én be a városba. Ajtókereskedés megkeres, ők bár jót röhögtek, és tényleg segíteni akartak, nem tudtak. Viszont tudtak adni két telefonszámot, lakatosokét. Bepötyög, kizáratásom sztoriját elmesél, röhögést tűri, nem csapja le, ár hallatán hőköl. Mivel fémajtó, a pajzsot el kell törni, aztán hengerzártörés kell, majd új zárszerelvény beszerelése, és nem biztos, hogy ép marad az ajtó maga, így cirka 32.000-ért akár mehet a dolog…na ne máááár. Kövi lakatos szintén röhög, ár mérsékeltebb, “csak” 20. Bakker.
Vissza lemondóan dobozfalvára. Ott a sógoroméknál már élcelődés kínomban, majd isteni szikra. Másszunk át az erkélyen! Egymás mellett van a szomszédéval, láttam már karón varjút, no nem pont 100 kilós cukrász volt a tornász, de mit nekem a tizedik hát nem? Lebeszéltek, mondták, ahhoz hegymászó felszerelés is kevés lenne az esetemben. Ez volt az új mentőötlet! Hisz alpinisták javítgatják az erkélyeket, szigeteléseket, nehogymár az egyiket ne ismerné a közös képviselő nem? De. Felhívtam, kérdeztem van-e alpinista haverja. Mondja vanni van, miért? Elmondom, röhög. Nem teszem le. Másnapra időpont megbeszél.
Hát így történt, hogy ma délután 15 órakor végre bejutottam a saját lakásomba, és külön köszönet, hogy a bizonyára sokat látott, tapasztalt alpinista kőmerev arccal, udvariasan hallgatta végig a mesét, és gázolt át a gyerekzsúr romjain az erkély nyitott ablakától a bejáratig. A megkapott 5 napból maradt összesen egy délutánom, amit nem azzal töltöttem, amire elterveztem. 🙂 A kövi piercingem egy kulcskarika lesz esküszöm! 😀
Nem, a legkevésbé sem. 😀
Ahogy most leírtad, rettentő szórakoztatónak tűnik, de gondolom nem volt az. :))