Váá, végre én is jégkorszakoskodhattam kicsit! 😀 Imádtam! Tényleg! Nagyon! :))
Annyira bírom szerencsétlen arcot, ahogy küzd a nyomi makkért, komolyan betegre röhögtem magam rajta folyton. :))
Szóval hosszú egyeztetések után ajánlottam Habos eszméletlen ötletét, ami azonnal elnyerte a tetszést, így hát neki is álltam. Nem kevés tanakodás után a focilabdából ismert Raffaello íz mellett döntött (jó döntés, egyik kedvencem!), a visszajelzés szerint ízlett mindenkinek. :))
Amikor félbevágtam cakkosan a behűtött tortát, akkor eszemben volt, hogy lefotózzam a vágási felületet, tök szép volt, de közben kapkodás, ahogy szokott lenni, így lekrémeztem már, mikor eszembe jutott… -.- Na, egy fotóért nem vakartam le a krémet, így ilyen fotó nem lett most. De sorolom: tészta, krém, ostya, krém, tészta, krém, ostya, krém, tészta. Hm…
Életem egyik legnehezebb burkolása volt, valahogy éreztem, hogy így lesz, a kiálló élek miatt. Alaposan átgyúrtam, kézmelegre, puhára a marcipánt, és amint ráborítottam, azonnal az élekhez kaptam, miközben másik kézzel toltam is rá az oldalára a leomló részt, hogy a súlyával ne húzza tovább. Hálisten sehol nem szakadt, vagy tört, így nagy kő esett le.
Mikor kész voltam, kissé szétnyitva tettem le egymás mellé a két részt, közéjük kékre festett limonádét forraltam fel evőkanálnyi keményítővel, ez lett a víz.
Már csak a móki volt vissza, jaj, hát ez a figura nagyon tetszik! :)) Mosolyogva gyurmáztam, és bár fogai lettek, meg tágra nyílt zöld szeme is, a kis karmai már kifogtam rajtam. Túl picik lettek volna.
De kapaszkodik nagyon! 😀
Remélem Ádámnak tetszett, Nagyon Boldog Szülinapot utólag is Ádi!! :))
Tejszínhabnak pedig köszönöm a fenomenális ötletet! :))
