Régi – új jelenség. Irritál. Pedig nem vagyok az a tenyeres-talpas. Komolyan nem értem, hogy mire jó, és mitől válik emiatt valaki naggyá. Saját szemében legalábbis jóval nagyobbá. S ha valaki nem affektál hasonlóképp, akkor ő természetesen közönséges, alpári, meg olyan semmilyen se. Legalábbis számukra, illetve a hozzájuk mindenképpen ragaszkodó (hasonlítani akaró), kötelező slepp számára is.
Utánaolvasgattam kicsit a jelentésnek. Bizony ül.
Sznob: előkelősködő, úrhatnám, felvágós, felkapaszkodott, fennhéjázó.
Eredetileg a “sine nobilitate” azaz “nemességgel nem rendelkező” kifejezés volt a “sznob” alapja.
Tehát átvitt értelemben azokat az embereket illették e szóval, akik ugyan nem “nemesek”, vagy tagjai valamely elit körnek, de mégis a rájuk jellemző attitűd felvételével olyannak akarnak tűnni, mintha oda tartoznának.
A sine nobilitate latin szókapcsolat rövidítése a sznob, melyet az angol kollégiumokban tanuló, nem nemesi származású tanulók ajtajára írtak ki, akik szerettek volna mindenáron öltözékben, modorban, viselkedésben az arisztokratákhoz hasonlítani. (Wiki;nandi)
Hatalmas különbség van a szakács és/vagy cukrász által írt, szabatos bejegyzések, valamint a hobbiból konyhakontárkodó, képzettség vagy jártasság nélkül, csupán tapasztalatairól író bloggerek közt. Elsősorban az, hogy a valódi mesterei a szakmának valóban értik és helyesen használják a szakkifejezéseket, és nem húznak mindenre erőszakosan flancos kifejezéseket, csak hogy érdekesebbnek hasson egy agyonfőzött húsmassza a kolompér mellett. (Na jó, vannak kivételek, akik már olyan magas szinten művelik a dolgot a saját szakmájukban, hogy az nem meglepő, de ők is néha elvetik a sulykot ám! 🙂 )
Akkora divat lett mostanság a gasztrovilágban a sznobéria, hogy az valami elképesztő. A legnagyobb baj az, hogy a többség, ahogy az mindig is így volt, iszonyatosan szeretne ugyanolyan lenni, mint ők, körömszakadtig igyekeznek valami nagyon extravagáns ételt kitalálni, mindenképpen olyan összetevőkből, ami még soha, senkinek eszébe nem jutott, és legalább a Fülöp-szigetekig kell elhajózni érte, hogy beszerezd, minimum 4-féle alapíz keverésével, amire ráhúzható legalább háromféle francia kifejezés, amit persze 100 szögből körbefotóznak a lehető legmagasabb technikával, majd még fotóboltolják is, hogy az tényleg olyannak tűnjön, mintha 3 csillagos éteremből került volna elő (a lényegi szókapcsolat: olyannak tűnjön, mintha…ez a sznobizmus). Közben pedig háziasszonyok, különféle foglalkozásokkal, hétköznapi élettel. Most pedig le merném fogadni, hogy baromira meg vannak sértve, és affektálva kérdezik, hogy most miért baj az, hogy ők ennyire igyekeznek, és a “köz” javát szolgálva időt-energiát nem sajnálva munkálkodnak. Azért, mert ez több, mint szánalmas. Vannak nagyon szépen kialakított felületek, ízléses fotókkal, jó receptekkel, kedves, nyílt hangvétellel, amit élmény újra és újra olvasni. Nem róluk beszélek tehát.
Ha már felmerültek a szakkifejezések. Igen, sok-sok ételnek van francia neve. És igen, rengeteg angol szakács (és nem chef…) használja, hisz az angol egy igen fiatal nyelv, baromi alacsony szókinccsel, ezért rengeteg ételt csak körbeírni tudnának, hát egyszerűbb átvenni a franciát. De álljunk meg egy szóra. A magyar nyelv a világ egyik legkiforrottabb (szofisztikált…hehhe) ősnyelve, mely többmilliós szókinccsel rendelkezik, és bizony mindenre van magyar megfelelő, erről a gasztronómia berobbanása idején az akkori nagynevű magyar szakácsok és cukrászok is gondoskodtak. Megmaradt néhány kifejezés eredetiben ugyan, de korántsem annyi, mint amennyi manapság röpköd.
Egyáltalán nem azt mondom, hogy erőszakoljunk rá mindenre magyar szavakat, arra is, amire még nincs is, de ha már ezt nálunk jóval nagyobb (és szakmáját tekintve valóban szakács/cukrász volt) mester egyszer átültette a saját nyelvünkre, akkor ne akarjuk már a kis bőrfotelunkból megvétózni, ha nem muszáj. Ezek az erőlködések számomra borzalmasan izzadtságszagúak. És nem kérek bocsánatot. 😛