Régi – új jelenség. Irritál. Pedig nem vagyok az a tenyeres-talpas. Komolyan nem értem, hogy mire jó, és mitől válik emiatt valaki naggyá. Saját szemében legalábbis jóval nagyobbá. S ha valaki nem affektál hasonlóképp, akkor ő természetesen közönséges, alpári, meg olyan semmilyen se. Legalábbis számukra, illetve a hozzájuk mindenképpen ragaszkodó (hasonlítani akaró), kötelező slepp számára is.
Utánaolvasgattam kicsit a jelentésnek. Bizony ül.
Sznob: előkelősködő, úrhatnám, felvágós, felkapaszkodott, fennhéjázó.
Eredetileg a “sine nobilitate” azaz “nemességgel nem rendelkező” kifejezés volt a “sznob” alapja.
Tehát átvitt értelemben azokat az embereket illették e szóval, akik ugyan nem “nemesek”, vagy tagjai valamely elit körnek, de mégis a rájuk jellemző attitűd felvételével olyannak akarnak tűnni, mintha oda tartoznának.
A sine nobilitate latin szókapcsolat rövidítése a sznob, melyet az angol kollégiumokban tanuló, nem nemesi származású tanulók ajtajára írtak ki, akik szerettek volna mindenáron öltözékben, modorban, viselkedésben az arisztokratákhoz hasonlítani. (Wiki;nandi)
Hatalmas különbség van a szakács és/vagy cukrász által írt, szabatos bejegyzések, valamint a hobbiból konyhakontárkodó, képzettség vagy jártasság nélkül, csupán tapasztalatairól író bloggerek közt. Elsősorban az, hogy a valódi mesterei a szakmának valóban értik és helyesen használják a szakkifejezéseket, és nem húznak mindenre erőszakosan flancos kifejezéseket, csak hogy érdekesebbnek hasson egy agyonfőzött húsmassza a kolompér mellett. (Na jó, vannak kivételek, akik már olyan magas szinten művelik a dolgot a saját szakmájukban, hogy az nem meglepő, de ők is néha elvetik a sulykot ám! 🙂 )
Akkora divat lett mostanság a gasztrovilágban a sznobéria, hogy az valami elképesztő. A legnagyobb baj az, hogy a többség, ahogy az mindig is így volt, iszonyatosan szeretne ugyanolyan lenni, mint ők, körömszakadtig igyekeznek valami nagyon extravagáns ételt kitalálni, mindenképpen olyan összetevőkből, ami még soha, senkinek eszébe nem jutott, és legalább a Fülöp-szigetekig kell elhajózni érte, hogy beszerezd, minimum 4-féle alapíz keverésével, amire ráhúzható legalább háromféle francia kifejezés, amit persze 100 szögből körbefotóznak a lehető legmagasabb technikával, majd még fotóboltolják is, hogy az tényleg olyannak tűnjön, mintha 3 csillagos éteremből került volna elő (a lényegi szókapcsolat: olyannak tűnjön, mintha…ez a sznobizmus). Közben pedig háziasszonyok, különféle foglalkozásokkal, hétköznapi élettel. Most pedig le merném fogadni, hogy baromira meg vannak sértve, és affektálva kérdezik, hogy most miért baj az, hogy ők ennyire igyekeznek, és a “köz” javát szolgálva időt-energiát nem sajnálva munkálkodnak. Azért, mert ez több, mint szánalmas. Vannak nagyon szépen kialakított felületek, ízléses fotókkal, jó receptekkel, kedves, nyílt hangvétellel, amit élmény újra és újra olvasni. Nem róluk beszélek tehát.
Ha már felmerültek a szakkifejezések. Igen, sok-sok ételnek van francia neve. És igen, rengeteg angol szakács (és nem chef…) használja, hisz az angol egy igen fiatal nyelv, baromi alacsony szókinccsel, ezért rengeteg ételt csak körbeírni tudnának, hát egyszerűbb átvenni a franciát. De álljunk meg egy szóra. A magyar nyelv a világ egyik legkiforrottabb (szofisztikált…hehhe) ősnyelve, mely többmilliós szókinccsel rendelkezik, és bizony mindenre van magyar megfelelő, erről a gasztronómia berobbanása idején az akkori nagynevű magyar szakácsok és cukrászok is gondoskodtak. Megmaradt néhány kifejezés eredetiben ugyan, de korántsem annyi, mint amennyi manapság röpköd.
Egyáltalán nem azt mondom, hogy erőszakoljunk rá mindenre magyar szavakat, arra is, amire még nincs is, de ha már ezt nálunk jóval nagyobb (és szakmáját tekintve valóban szakács/cukrász volt) mester egyszer átültette a saját nyelvünkre, akkor ne akarjuk már a kis bőrfotelunkból megvétózni, ha nem muszáj. Ezek az erőlködések számomra borzalmasan izzadtságszagúak. És nem kérek bocsánatot. 😛
Köszönöm Lívia, egyetértünk! 🙂 A magyar konyha egyáltalán nem unalmas, nagyon is széleskörű és izgalmas, csak pont az a baj, hogy a külföldi ételek tumultusában lassan a paprikásokon, gulyáson és péksüteményeken kívül már alig találni jó receptet az újonnan írt posztok közt. Vagy ha mégis, akkor nem “rakott”, hanem valami “graten”, és nem habcsók, vagy makron, hanem “macaron”, már nem marha roston, hanem “grillsteak”, rablóhús helyett saslik, vagy egyéb más népek általi megnevezés, és folytathatnám. Igen, rengeteg átfedés van az országok, népek konyhájában, de ha egyzser már évszázadok óta használjuk, és saját magyar neve van, akkor ne hívjuk már “külföldiül”, csak mert szerintük jobban hangzik.
Dina én Veled értek egyet mindenben, a bejegyzésedet illetően is és a hozzászólóidnak adott válaszaidat illetően is. Nekem is van gasztroblogom, és én is írtam már bejegyzést a sznobságról, sőt a mottóm is erről szól. A profilomban is leírtam, hogy mi a véleményem a “rongyrázós” ételekről, arról aminek az alapanyagaiért be kellene járni tolnát-boronát. Ki nem állhatom a nagytányéron nagyítóval keresendő ételeket aminek valami kacifántos neve van. Nem szeretem azokat a bloggereket és nem is járok az oldalaikra, akikről én megállapítottam, hogy gasztrosznobok. Az a baj, hogy az utánzás terjedt el, tehát az amikor sokan, különösen a fiatalok anélkül, hogy ismernék a hagyományainkat istenítenek olyan ételeket amiket nem kéne, mert csak azt ismerik. Bejött az országunkba sok olyan multi cég ahol eszik a pizzát, hamburgert, hotdogot, az anyukájuk főztje már nem is jó – már aki főz. Aki pedig főz és még blogban is megörökíti, közöttük sok-sok háziasszony van, aki nem “rongyrázós”, de olyan is aki sznob. Szóval az jó dolog, hogy rengeteg sütős-főzős blog van, a könyvesboltokban rengeteg szakácskönyv, sok jó szakácsunk, cukrászunk, de az már nem jó amit tapasztalok, hogy minden területen túlzásba kezd lenni a külföldi – elsősorban ázsiai, indiai, japán stb, – ételek készítése. Az, hogy a hagyományos magyar ételeinket ha meg is találjuk bizonyos éttermekben, az már nem érdekes. Tehát a gasztroblogokban is azt látom, hogy sokan olyan ételeket készítenek ami nálunk nem honos, az ízvilágunktól távol áll. Nyilvánvaló, hogy a blogíró azt szereti, és meg is eszi ha már elkészítette, vannak is követői, de ezen én mindig elcsodálkozok, hogy magyarként napi szinten hogyan tud valaki mindig ilyen ételeket készíteni. Ugyan így vagyok azon blog írókkal, ahol majdnem minden étel kenyérből és péksüteményből áll. Kik eszik ezt meg nap mint nap? Éppen most az elmúlt egy-két napban ment egy kis vita Hobbychef blogján a mit főzzünk mit együnk, mi egészséges témában. Én is levagyok szólva azért, mert elsősorban a magyar konyha híve vagyok, és nem eszek olyan csípős ételeket mint az ázsiaiak, amitől megfulladnék, és nem rakok minden ételbe ha kell ha nem bort.Szóval kezd kifordulni a magyar ízlés, ízvilág, de remélem, hogy még vannak és lesznek olyan szavahihető, a magyar ételeket népszerűsítő szakácsok, cukrászok, akik nem hagyják kiveszni a hagyományos ételeinket.
Köszi a javítást! 🙂 Egy kis kiemelés: “Szavaink számát a kutatók ma legalább egymillió-hatszázezerre teszik, de egyes becslések szerint ez tízmillió is lehet, hisz szavainkat eddig senkinek sem sikerült összeszámolnia. A szoftveresek azt mondják, hogy nyelvhelyességet ellenőrző, szótár-, ill. fordítóprogram írásakor jöttek rá arra, hogy nyelvünk összes szavát nem lehet – nyelvtani okok miatt sem – ugyanúgy tárolni, ill. megírni, mint pl. az angol esetében tehették. A képzett alakoknak ugyanis oly nagy a száma, hogy az már tárolási, elérési nehézségeket okozna, lehetetlenné tenné a fordítóprogram megírását. Ezért csak a szótöveket és a lehetséges képzési algoritmust tárolják a gépben. Munka közben végzett becslések szerint két-három milliárd szavunk is lehet és ebben még nincsenek benne azok a szószörnyetegek, mint pl.:megszentségtelenítettségeskedéseitekért. Szavaink fele semmilyen szótárban nem szerepel. Ilyen szóbőséggel egyetlen más nyelv sem rendelkezik. Arany János harmincezer magyar szóval fordította le a Hamletet, amit Shakespeare tízezer angol szóval írt meg!”Aztán pedig a link, hogy szemezgethess egy picit, lélekemelő nem? 🙂 http://blog.xfree.hu/myblog.tvn?n=ile58&pid=84679&blog_cim=nov.13.
“3 csillagos éteremből” — háromcsillagos étterem”minimum 4-féle alapíz” — minimum, minimálisan, legalább, legkevesebb négyféle alapízBocs, igazán nem kekeckedni akarok itt. Érdekes az, hogy mifelénk az erdélyi magyar háziasszony a világért sem gratinálna (nem is süt csőbe), az erdélyi lány felfújtat süt (és nem szuflét — pedig ennek volna értelme, attól függ, hogy gőzfürdőben készül a felfújt avagy sem), akkor is, amikor a szórványban él. Pedig románul ennek úgy mondják, hogy gratinat. Érdekes az, hogy az anyaországi blogokban gyakran látom, hogy a hölgy gratinál. (Nem tudom, emlékszel-e arra viccre — nagyon régi: Pláne Kati, hová mész? Abszolút a bálba.)Én ezt mulandó, periferikus jelenségnek könyvelem el. Azért gasztrosznob, mert sznob másban is. Innen a sok elképesztő diéta, egészségmánia, az esztelen költekezés,amikor pedig nem telik, és így tovább. Ennek a jelenségnek egyik érdekes vetülete ez. A többmilliós magyar szókincset azért megnézném. (Szemben az angollal és egyebekkel. Messzemenőleg nem értek egyet.)Minden jót, Vörösbor
Köszönöm !:)
Bocsáss meg, de nem kicsinyeltem le egyetlen nyelvet sem, tényeket közöltem. Azt hiszem nem titok, hogy nyelvünk jóval ősibb és kifejezőbb, sokkalta bővebb szókinccsel rendelkezik, mint az angol. Nincs benne lekicsinylés, főként, hogy ismerem a nyelvet. Nyilván az örmény, az urdu és/vagy kínai nyelvekről nem fogok nyilatkozni, minekutána nem ismerem őket. 🙂 A helyesírásomban is vélhetsz hibákat, előfordulhatnak. Viszont kérnélek szépen, hogy segíts nekem annyiban, hogy rámutatsz, melyek azok, hogy legközelebb ne vétsem el, jó? Komolyan kérem, nem viccből. Valamint hadd ismételjem magam, nem az újonnan a nyelvbe kerülő meghonosodott kifejezésekkel van bajom, mint pl. “blogger”, hanem a már régóta nyelvünkben élő kifejezések “újrafranciásítása” ellen emeltem szót.
ami tetszik is, hisz követőd lettem! :))
Nem reklámozni akarom ,sem dicsekedni nem szeretnék ,de hogy mondjam el hogy ne tűnjön nagyképűségnek de pontosan a fentiek érdekében kezdtem el írni a : gasztropusztitas.blogspot.com blogot !
Egy angol nyelvésznek nincs baja azzal, “Dobosh” netán Dobos tortának nevezik a dobost egy angol szakácskönyvben, a paprikást meg paprika chickennek netán paprikashnak. Akkor miért baj az, hogy Tatin tortának (süteménynek ) nevezzük a francia konyha egyik közismert fogását? Most kezd meghonosodni mifelénk. Telefonálunk (és nem távbeszélünk,pedig a szó létezik), biciklizünk (egyre ritkábban kerékpározunk), tévézünk,és így tovább. Új szavakat honosítunk meg. Te is bloggernek nevezed magad, nem pedig naplóírónak — pedig a blog napló, jegyzet, feljegyzés. Az meg, hogy lekicsinylünk más nyelveket anélkül, hogy ismernénk őket, na az nem kevésbé sznob magatartás mint a fent említett gasztroblogger-jelenség. A helyesírást és stílust hadd ne említsem. A Váncsa István szakácskönyvei nemcsak azért jók, mert pazar recepteket közöl, hanem azért is, mert élvezetes magyar nyelven írja meg őket. Valahonnan innen kellene elindulni. Ja,hogy sokszor olvasom azt, hogy “gasztrosznob vagyok, és válllalom” — az más tészta, de miért zavar ez téged? Aki nem sznob, az ennek sem dől be. Az meg, hogy mennyire szegény egy olyan nyelv, amelyet kevéssé ismerünk, az angolban a konyha kitchen, a nemzeti konyha viszont cuisine, szóval hagyjuk azt, hogy másnak milyen kicsi a szókincse. Ettől függetlenül a jelenségről beszélni kell — a celebkultusz része ez is, mint annyi minden.
Egyet mondunk. 🙂 Egyetértek. Ha külföldi csodát készítünk, nézzünk utána, ez a lényeg. 🙂 Így igaz. Én legalábbis mindig utánaolvasok, nehogy hüleséget írjak. :)) És ezzel én is jól járok, mert a lassan 5 év alatt rengeteget kupálódtam gasztronómiából. Nagyon sokat tanultam. A környezetem nemegyszer megkérdezi, honnan tudok én ennyi mindent a konyhaművésztről?! Hát innen. Érdekel, így utánaolvasok mindennek.
http://szellemafazekban.blogspot.hu/2011/10/tarte-tatin-sutotokkel.html ez a bejegyzésed jó példa a helyes, mások (esetleg kevésbé jártas konyhatündérkék) által is jól érthető, és félreértésektől mentes bejegyzésre. Lehet kísérletezni, új ízeket kipróbálni, már hogyne lehetne, feltéve, ha megjelöljük az eredetit, és hogy hogyan is nézne ki alapból. Puszim. 🙂
Ja, még valami. A technikát már gyerekkorom óta ismerem, rengeteget használtam, mármint a karamellizált gyümölcsökkel sült borított tortákat, muffint, lepényt netán. De soha, senki nem tarte tatinozta, csak azért, mert ez így trendi, attól függetlenül, hogy tudtuk, honnan ered. Érted? Borított süti volt a neve mindig.
Teljesen világos. Akkor tehát ez is ugyanolyan speciális, névhez kötött édesség, mint a Dobos? Akkor gondolom mind a tésztája, mind a tölteléke változatlanul lehet csak Tarte Tatin igaz? :)) Már mosolygok, amikor húsos, hagymás, ananászos, illetve leveles tésztájú “tarte tatinok” röpködnek. 🙂 Gondolj bele, ha kint lazaccal és áfonyával töltött, de hatlapos pizzatésztát hívnának Dobosnak, csak mert karamell-lapok zárják…ezt érzem, nem mást. Tudom, hogy macera leírni, de sok helyütt bizony úgy áll, hogy Francia fordított almatorta (Tarte tatin). Ezt tartom helyesnek, így valóban érthető és világos. Valóban kéne végre egy ilyen fogalomgyűjtemény, hogy hasonló borzalmak ne fordulhassanak elő.
Ó, köszönöm, nem gondoltam. :)Na, most már asszem tényleg értem. Igen. Például ilyenektől én is frászt tudok kapni, mikor gnocchi-nak hívjuk a nudlit, meg polentának a puliszkát, stb… és közben nem vagyunk egyáltalán tisztában azzal, hogy ez a jó öreg nudli és puliszka, ami legalább annyi ideje része a mi konyhánknak is, mint az olasznak. Vagyis ami a magyar konyhában is megtalálható már régóta, azt hívjuk is magyarul. Vagy említsük meg, hogy ezt nálunk így hívják, külföldön meg így.A Tarte tatin azért nem annyira jó példa szerintem, mert oké, lehet a Taten nővérek fordított almatortájának is hívni, de a világon Tarte tatenként híresült el és jó ha tudjuk, hogy ez az. Mert bármerre is utazzunk a világon, minden étlapon így fogjuk megtalálni. Ez olyan mint ha a Dobos tortát átkeresztelnénk karamelltetejű csokitortának. A Taten ugyanígy a nevet jelöli, a torta kitalálóinak nevét. És nem csak francia területen nevezik így, hanem mindenütt. Vagy pl. mintha a Yorkshire pudingot átneveznénk sült palacsintának. Nem ugyanaz.Szóval értem én a jelenséget, csak nagyon vékony a határmezsgye, néha nehéz hol meghúzni a vonalat… 🙂
Tökéletesen egyetértünk. Nekem valahogy olyan érzésem van, hogy amióta befutott angol és egyéb tv-szakácsok lepik el az adókat, akik persze flancos ételnevekkel dobálóznak, ez valahogy elharapódzott, trendi lett. Borzalmas. Annak ellenére írom ezt, hogy szívesen nézem meg némelyikük műsorát a hangulat, az ötletek, és az egész érdekessége, újdonsága miatt. Valahogy mégsem jön rám, hogy ugyanazokkal a kifejezésekkel váljak naggyá, mint amit tőlük hallottam…
Rád az a rész vonatkozik, ami arról szól, hogy élmény újra és újra olvasni :)))Beatrix nevét csak áldani tudom, elsősorban a marcipán miatt, ami érthető az én esetemben ugye. 🙂 Mégsem írom azt, hogy marzapane, marcipán helyett. Ugye érted, hogy miért írom ezt? Az új alapanyagokkal semmi gondom, hacsak nem az, hogy ezek nagy részét már ükanyáink is ismerték, csak másképp hívták, vagy népszerűtlensége, netán drágasága miatt elhanyagolódott az idők folyamán. Sajnos tényleg azt látom, hogy szinte már ciki magyarnak lenni, és csakis akkor lehet jó, ha külföldi nyelven, külföldi ízekkel főz valaki. Sajnálatos… 🙁
Egyetértek, én is itt “tombolom” ki magam, és írom ki magamból bosszúsan, vagy büszkén, ami épp foglalkoztat. Ez így van jól, elvégre napló akar lenni, még ha nyilvános is. 🙂 A beépülés pedig nem feltétlenül rossz, hacsak nem lök félre egy már régóta létező, speciálisan az adott tárgyra, ételre vonatkozó kifejezést. Abban az esetben már szándékos rombolásnak minősül a szememben. de nem?
Hehhe, ez volt az egyik olyan, amitől folyton borsódzik a hátam! :DDD Köszönöm, hogy itt vagy! 🙂
Szívemből szóltál! Végre valaki ki merte posztolni ezt a véleményt is! Saját blogom az egyszerű, könnyen és kevés pénzből beszerezhető alapanyagokból készített receptek híve. Valamelyik bejegyzés kommentjében írtam, hogy milyen divatos ma Jamie, Nigella, Gordon, Rachel Allen nyomdokait követni a főzésben, miközben olyan fantasztikus régi, egyszerű, de mégis nagyszerű magyar recepteket nem ismerünk (pontosabban nem posztolunk ki, mert talán nem leszünk elég trendik?…mert nem hiszem el, hogy a bonyolult, sokszor agyament és nehezen vagy drágán beszerezhető alapanyagokból készült ételek megálmodói minden nap ilyen ételeket fogyasztanak), mint például Frank Júlia. Egyébként nincs velük semmi baj, hiszen minden véleménynek, receptnek szabad folyást kell engedni, de ha például megnézel egy receptversenyt és annak győztesét, valószínűleg nem egy egyszerűen elkészíthető és a nagyközönség számára is elérhető győztessel fogsz találkozni! Na ez a baj! Rossz az irány…
Így a kommenteket elolvasva már értem, mire gondoltál Dina. Mostanában én is észrevettem, hogy a saját blogomon is rengeteg külföldi étel van. De az az igazság, hogy arra is rájöttem, hogy olyan, mint magyar konyha nem nagyon létezik. Már Mátyás idejében kezdődött a dolog, akinek is ugye olasz felesége volt. Olvastam, hogy rengeteg étel, fűszer és hozzávaló Beatrix révén került bele a magyar konyhába. És ez folytatódott a török hatással, francia hatással, zsidó hatással, a nemzetiségek konyháival, stb… Ma pedig a globalizáció hatására egyrészt rengeteg új alapanyag kerül az asztalunkra, illetve hozzáférünk más népek receptúráihoz is. Szóval a magyar lélek nem csak földrajzilag befogadó és vendégszerető, de igaz ez a konyhaművészetünkre is. Én ezt nem látom nagy bajnak, mert a nyitottságunkat mutatja.De értem a problémát, és jó lenne összeállítani egy listát azokról az ételekről, amiket (bármilyen eredetű is volt egyébként) ma már klasszikus magyar ételként értelmezünk. Nekem is megfordult már ez a fejemben.
Mint olyan sok gasztrobloggernek, számomra a blogom a pszichológusom. Valahol ki kell vezetni a hétköznapok stresszének gőzét, én így sikeresen megteszem. Tudom, hogy valahol ez egy virtuális világ, de barátnőm véleménye szerint, aki lélekszakember, irigylésre méltóan meg tudom és fel tudom oldani a felgyülemlett lelki gondokat. Egyszerű háziasszony vagyok, aki szenvedélyből főz (sokszor nem is a táplálkozás miatt) s fényképez, majd megjelenít. Igazad van, vigyáznom kell nekem is arra, hogy a magyar szavakat ne cseréljem fel idegenekkel. Ebben a rövid bejegyzésben is többször töröltem s újraírtam szavakat. Ráadásul nekem is nehezebb dolgom van, Erdélyben élek, így rengeteg román kifejezés vált számomra (helytelenül) magyarrá.Amúgy meg valahol azt olvastam, hogy nyelvünkbe havonta 40-50 hivatalosan elfogadott új szó épül be, nagy része az angol nyelvből.
Egyetértek az írással. Volt már, hogy én is írtam hasonlót, rögtön meg is kaptam rá a kommenteket :)Tarte tatin…*brrrrrr*
most megfogtál! 😀 nem írtam azt, hogy minden egyes blogger sznob, de nagyon sokan húznak arrafelé, kevés az igazi, ízes, magyar ételeket bemutató, tartalmas blog, ami nem akar francia vagy angol sztárséfeket lealacsonyító módon csillogni. 🙂 na nem mintha a média által futtatott szakácsok lennének a legjobbak…de ez nem mérvadó, hisz az igazi profik nem celebek. Mégis ők főznek Böskének a szigetvilágban, vagy épp daböljú Dzsordzsnak a tengerentúlon. Sajnos biztos, hogy lehet fokozni. Lassan, de biztosan tűnnek el a sajátosságaink, kifejezéseink, étkeink és azok nevei.
Ha beírom a keresőbe hogy:zsíros kenyér recept ,akkor : 125000 találat,0,27 másodperc alatt,szerinted ez gasztrosznobizmus?;és lehet-e a hülyeséget tovább fokozni?
Vitázzunk, azt szeretek! 😀 Shakespeare 10.000 angol szóval írta meg a Hamletet, amit magyarra 30.000 szó segítségével fordítottak le. Ez csak egy picike példa. 🙂 Igen, sok mindent nagyon egyszerűen fejez ki, hisz nincs túl sok szinonimája, ellentétben a miénkkel. Be kell valljam, imádom az anyanyelvemet, végtelenül kifinomult, árnyalt, csurig cselekvő igékkel, amelyek eredeti jelentése évszázadokra nyúlik vissza. Egy kincsesbánya, tele meglepő és gyönyörű történettel. (A kedvencem a “fázik”. Tudod mit tettek akkor, amikor kialvóban volt a tűz, és hidegebbre fordult a közérzet? Elmentek fázni. Általában az gyűjtött tűzrevalót, aki legelőbb unta meg a hideget. Ha tehát megkérdezték: -Hol van Botond? – Elment fázni! 😀 ) Ezer meg egy ilyen történetet tudok, egyet, csak egyet mesélj a szigetlakók nyelvéről! :))
Szia!Sok mindennel egyetértek, amit írtál, nekem egyéb gondjaim is vannak a gsztroblogerekkel…De egy dologban vitába szállnék Veled. Az angol nyelnek nagypon nagy a szókincse, a világ leggazdagabb nyelve! Sokkal egyszerűbben fejez ki sok mindent, mint a magyar! És ezt bátran hidd csak el nekem!Andi
Ja, kérlek linkeld már be az általad említett blogokat, mert így “jóska-pistázva” nemigen tudom, melyikekről beszélsz. Szeretném megkukkolni őket! 🙂
Akkor csak szerencsém van, hogy én nem nagyon találkozom ilyesmivel a “sztárbloggerek” mindenütt való megjelenésén kívül, de őket meg igyekszem elkerülni. 🙂
Kedves Andi! Örülök, hogy nem csak az én homlokomon szaladnak össze a ráncok, amikor ilyesmibe botlok. :)) Nem a te készülékedben van a hiba! 😀
hm…azt hiszem nem értetted meg a lényeget. Amit leírtál, az fedi kb. a “gasztroblogger” kifejezést. Én is annak tartom magam kicsikét. A bántó az az, hogy sokszor ész nélkül és kellő szakmai háttér nélkül húzkodnak cifrábbnál cifrább kifejezéseket alapból hétköznapi cuccokra, majd ha netán valaki halkan megjegyzi, és szakmai alapokkal alá is támogatja a korrekciót, akkor vérig vannak sértve, és felhúzott orral kényeskednek. Ezzel van bajom. Meg persze azzal, hogy a frissen ebbe a világba cseppenők úgy érzik, hogy a csőben sütés idegen fogalom, míg ha “gratinírozást” hall, rögtön tudja, miről beszélnek. És sorolhatnám. Ez borzalmas, romboló folyamat.
Szia!Dina, miért baj, hogy van ilyen? Ha valaki úgy érzi jól magát, hogy a napi 8-10 óra munka, háztartás, gyereknevelés mellett kikapcsolódásként szokatlan ételkreációkat hoz össze, az kit sért, kit bánt? A te oldalad sem tetszik mindenkinek, az enyém pláne nem, ahogy Katié, Julié vagy Erzsié sem. És?Akinek nem tetszik, ne olvassa! :)Szép, derűs napot!
Azt hittem én nem vagyok elég mai, (elég fiatal)… mert néha fogalmam sincs, mi az, amit egy-egy blogon főznek, sütnek… jó, hogy bejegyezted. Andrea
😀 igen, az. Kis körömben már az az új poén, hogy megpróbálunk minden ételt a lehető legkacifántosabban leírni, plusz néhány aprósággal felcsicsázni, hát könnyesre röhögjük magunkat. :))
egy tízemeletes panel aljában, napi menüként felszolgált Ratatouille szinte már értelmezhetetlen – főleg a vasműpor árnyékában… 😉