Úgy kell nekem, megérdemlem, hogy még mindig az utat keresem, hogy a lehető legjobbat, legszebbet, legtutibbat tudjam művelni szerény adottságaim közepette, úgy kell nekem, hogy első benyomás ellenére mégis továbbolvastam, és ki is próbáltam, ráadásul pont most… :/
Történt, hogy mint mindig, átböngésztem a gasztroblog-gyűjtő oldalakat, és fennakadt a szemem az egyik blog posztján. Állítólag jótanácsok és tippek, fotózáshoz. De jó! Az rám fér! Usgyi! Mókás kedvében volt az amúgy sem kisfalusi környezetben szűkölködő blogger, elmesélte, hogy egy kummadrága (nekem legalábbis) gépecskével fotózgat, amihez az alkatrészt épp egy tizenixezer kilométerre lévő metropoliszban vették, mert csak épp arra jártak, és hogy ő azzal, meg hogy a fénybeállítások nagyon fontosak (tényleg?), és azt úgy tudjuk javítani, ha sok-sok, nálunk jobban fotózó ember képeit nézegetjük, harmadrészt pedig: ha valamit nem értenénk, forduljunk olyasvalakihez, aki ért hozzá. Ki vagyok veled segítve, igazán, kösz. Rossz poén volt, vagy én nem értem a viccet.
No mindegy, ha már ott vagyok, körülnézek. Hogy egy bizonyos diétát követ, ami nekem nem annyira szimpi, az egy dolog, de mutatott valamit, ami érdekesnek tűnt. A mogyoróvajat sokan ismerjük már, BalhÉtterem jóvoltából már én is meg tudom csinálni, szuper. Na ugyanezt, ugyanígy, csak más magokból, állítja, ő szűzen eszi őket. Ez még hidegen hagyott, csakhogy leírja, hogy blansírozott mandulából is megcsinálta, le is fotózta, és hogy sokkal gyorsabban sikerült (3 perc), mint mogyoróból. Hurrá! Végre nem kell kínlódnom, két gépet használnom, és pihentetnem, és percek alatt kész leszek a marcival!! Ja, persze, kezed a biliben…
Eleinte, mint mindig, aprószemcsésre ledarálta a gép (innentől szoktam átváltani kv-darálóra, de ott már porcukorral), aztán pedig nem történt semmi, csak forgatta az anyagot. Hozzátenném, hogy ez a gépem kivételen profi darab, szülinapomra kaptam még 4 éve nagyapámtól, áldja meg a jóisten érte! Ott tartottunk, hogy nem és nem lett belőle krém. Már forrósodott (a gép), már pihent is, már adtam neki (a mandulának) kicsi (3 csepp) olajat, semmi, viszont már olyan féligmeddig massza volt, így már nem válthattam a másik gépre. Gyötrés tovább, mígnem egyszer csak elkezdett labdát gyúrni, az addigra már csöpögősen olajos gyurmaszerű, barnás anyagból. Csakhogy a szemcseméretek nem változtak, azaz elhanyagolható mennyiséget mégis leaprózott, mert az tartotta össze a labdát, amit ezek után csak kínlódó hangok kíséretében dobált ide-oda. Összességében 30 (!!!) percig szórakoztam veszélyeztetve a féltve őrzött gépemet, végül feladtam, és kikapva a labdát (csöpögött az olajtól) marcipánt gyúrtam belőle, amiről mondanom sem kell, hogy kezelhetetlen. Olajos, morzsál, törik, reped, és bár csurom zsíros, mégis száraz. Na? Már 5-szörös porcukor van benne, így meg nekem már nem marcipán, szóval kezdhetem előről az egészet, ez meg jó lesz mittomén valami sütibe. De egy kicsit mérges vagyok, nem két fillér egy kiló marcipán ugyanis… Mielőtt még valaki a mandulára gyanakodna, akkor elárulom, hogy házi mandi, amit a két szép kezemmel én pucolok meg, szóval nem a boltok polcain hetek-hónapok óta száradó magvacskák.
(A kép illusztráció)
