Hercegnős

    Vannak olyan torták, amelyek iszonyatos energiákat követelnek. Bár kicsik, és látszólag semmitmondók, nekem bődületesen nagy türelmembe kerül megcsinálni. Tortások közt is ugyanolyan köztudott, akárcsak a festők, rajzolók, szobrászok közt, hogy az emberábrázolás igazi kihívás. Nem is a test, hisz az szinte már bármilyen lehet, hanem az arc. Na az számomra egy olyan kritikus pontja a dolgoknak, ahol sok minden eldől. Milliméteres elcsúszás is kiválthat viszolygást egy szemlélődőből, legalábbis belőlem igen. Képes vagyok undorodni egy arányait vesztett, kevésbé jól megformázott arc láttán. Tudom, hogy minden ember arca más és más, de az alapvető arányok mindenütt ott vannak, ezek nélkül valami fura hibrid születik.

    

    Nemrégiben több olyan tortám készült, amelyek ebbe a kategóriába kerültek. (most is ilyen válságban vagyok, de erről a tortáról később.) Az alap bevonása, csicsázás, egyebek már nem okoznak ekkora gondot, de amikor odajutok, hogy most az arc jön, akkor baj van. Nekiállok, nem tetszik, nekiállok újra, nem jó. Képes vagyok olyan szinten felspilázni magam az ügyön, hogy csak ülök a pult előtt görcsbe szorult kézzel, gyomorral, fogakkal, mereven bámulom a féligsekész dolgot, és csorognak a könnyeim. Na ilyenkor senki emberfia ne szóljon, mindenképpen vesztes lesz. Akár vigasztaló, akár epés, akár humorral oldani kívánó mondat érkezik, áttöri a gátat, és elveszítem a bennem dúló harcot. Mert ilyenkor az van. Egyik felem győzköd, hogy tessék folytatni, nehogy abbahagyd, tudod, hogy MUSZÁJ megcsinálnod, és igenis képes vagy rá!! Ugyanilyen hangerővel jönnek az ellenérvek, hogy komolyan azt hiszed, hogy ez pont te meg tudod csinálni? soroljam az ellenpéldákat? és sorra vonulnak fel a gugli képkeresőiben látott borzadványok, és persze a profiké is, hogy látod? amíg ez nem megy, addig nehogymár azt hidd, hogy képes vagy hasonlót is alkotni! Gyerünk, hívd fel, mondd le, találd ki, hogy meghaltál, hogy kórházban vagy, vagy bármit, csak mondd le, nem megy, nem megy, NEM MEGY!!!

     Ilyenkor szem becsuk, hangos zene fülhallgatón fel, két cigi láncban elszív, nem szól senkihez, ha szólnak, egy kézmozdulattal hessent, majd visszaül, és “márcsakazértis” “majdénmegmutatom” “tevelemnembaszolki” gondolatokkal övezve mégis megcsinálom. És soha nem vagyok vele elégedett. Ha páran most elküldenének pszichológushoz, lehet igazuk van, de hiszem, hogy ezen a téren én csak így tudok fejlődni, még ha kínkeserves is. Hozzátartozik a tortákhoz nem kicsit az emberi arc. Pont.

    És akkor lássuk ezt a két szívemnek kevésbé kedves tortát, ahol utólag több hibát is felfedezek, de annyira nagyítóban volt a fej, hogy a többi perifériára szorult, és csak utólag láttam rajta meg a hiányosságot.

Ő a Tekken nevű játék Xiaoyu Ling nevű harcosa, Párom legjobb haverjának kislánya kapta.

    Belle esetében próbáltam ki először a drapériát, nem rossz, nem rossz, de hanyagolom, nem az én stílusom. Meghatározott kép alapján dolgoztam, a képeket visszanézve láttam, hogy lehetett volna annyi eszem, hogy a bal kart nem “csonkolom”, hanem odabiggyesztek egy kézfejet. A virágok lehettek volna kidolgozottabbak, vagy legalább sorja-mentesek, de ez van. 🙂