Vannak olyan torták, amelyek iszonyatos energiákat követelnek. Bár kicsik, és látszólag semmitmondók, nekem bődületesen nagy türelmembe kerül megcsinálni. Tortások közt is ugyanolyan köztudott, akárcsak a festők, rajzolók, szobrászok közt, hogy az emberábrázolás igazi kihívás. Nem is a test, hisz az szinte már bármilyen lehet, hanem az arc. Na az számomra egy olyan kritikus pontja a dolgoknak, ahol sok minden eldől. Milliméteres elcsúszás is kiválthat viszolygást egy szemlélődőből, legalábbis belőlem igen. Képes vagyok undorodni egy arányait vesztett, kevésbé jól megformázott arc láttán. Tudom, hogy minden ember arca más és más, de az alapvető arányok mindenütt ott vannak, ezek nélkül valami fura hibrid születik.
Nemrégiben több olyan tortám készült, amelyek ebbe a kategóriába kerültek. (most is ilyen válságban vagyok, de erről a tortáról később.) Az alap bevonása, csicsázás, egyebek már nem okoznak ekkora gondot, de amikor odajutok, hogy most az arc jön, akkor baj van. Nekiállok, nem tetszik, nekiállok újra, nem jó. Képes vagyok olyan szinten felspilázni magam az ügyön, hogy csak ülök a pult előtt görcsbe szorult kézzel, gyomorral, fogakkal, mereven bámulom a féligsekész dolgot, és csorognak a könnyeim. Na ilyenkor senki emberfia ne szóljon, mindenképpen vesztes lesz. Akár vigasztaló, akár epés, akár humorral oldani kívánó mondat érkezik, áttöri a gátat, és elveszítem a bennem dúló harcot. Mert ilyenkor az van. Egyik felem győzköd, hogy tessék folytatni, nehogy abbahagyd, tudod, hogy MUSZÁJ megcsinálnod, és igenis képes vagy rá!! Ugyanilyen hangerővel jönnek az ellenérvek, hogy komolyan azt hiszed, hogy ez pont te meg tudod csinálni? soroljam az ellenpéldákat? és sorra vonulnak fel a gugli képkeresőiben látott borzadványok, és persze a profiké is, hogy látod? amíg ez nem megy, addig nehogymár azt hidd, hogy képes vagy hasonlót is alkotni! Gyerünk, hívd fel, mondd le, találd ki, hogy meghaltál, hogy kórházban vagy, vagy bármit, csak mondd le, nem megy, nem megy, NEM MEGY!!!
Ilyenkor szem becsuk, hangos zene fülhallgatón fel, két cigi láncban elszív, nem szól senkihez, ha szólnak, egy kézmozdulattal hessent, majd visszaül, és “márcsakazértis” “majdénmegmutatom” “tevelemnembaszolki” gondolatokkal övezve mégis megcsinálom. És soha nem vagyok vele elégedett. Ha páran most elküldenének pszichológushoz, lehet igazuk van, de hiszem, hogy ezen a téren én csak így tudok fejlődni, még ha kínkeserves is. Hozzátartozik a tortákhoz nem kicsit az emberi arc. Pont.
És akkor lássuk ezt a két szívemnek kevésbé kedves tortát, ahol utólag több hibát is felfedezek, de annyira nagyítóban volt a fej, hogy a többi perifériára szorult, és csak utólag láttam rajta meg a hiányosságot.
Ő a Tekken nevű játék Xiaoyu Ling nevű harcosa, Párom legjobb haverjának kislánya kapta.
Belle esetében próbáltam ki először a drapériát, nem rossz, nem rossz, de hanyagolom, nem az én stílusom. Meghatározott kép alapján dolgoztam, a képeket visszanézve láttam, hogy lehetett volna annyi eszem, hogy a bal kart nem “csonkolom”, hanem odabiggyesztek egy kézfejet. A virágok lehettek volna kidolgozottabbak, vagy legalább sorja-mentesek, de ez van. 🙂
Nem tudom, hogy vigasztal e, de én is minden egyes ember, de még az állat figurákkal is előadom ezt a történetet. A legutóbbi alkalommal az emberfej készítésekor sorban álltak a félig befejezett fejek a kezem mellett, majd mindnek levágtam egy szikével az arcát, mire megszületett a végső mű, amivel még mindig nem voltam elégedett, de az idő is nagy úr!
Nagyon jók ezek az arcok! Semmi kínlódás nem látszik rajtuk, olyan “egyszerűek”! Emlékszem, az első emberi “fejemnél” én is mit össze nem kínlódtam. Még egy műanyag lovat is bevetettem modellnek (jobb híján). Aztán rájöttem, hogy nem szabad nagyon részletességre törekedni, sokszor az alapvonalak megvannak, már az is jobb, mint egy tökéletesre szánt arc. Egy picit elcsúszik a szemöldök, vagy egy mimika, máris egészen mást sugároz az arc, amit lehet, hogy csak tudat alatt észlelünk, és emiatt nem tűnik máris szimpatikusnak a “modell”.
Szerintem nagyon jók lettek a torták és az arcok is nagyon szépek,felismerhetőek!Ne bosszankodj ügyes vagy!!!!!!!
Na kérlek az ilyen helyzetekre szokta Faterom mondani: “Innen szép ám nyerni!”))
Na ja, én is néha elnézem ezeket a tortákat, pláne amik még figurálisak is, szal nem is tortára emlékeztet, de az ember úgy van vele, mintha vmi plüssmaci lenne, egyszerűen nem akarná szétszedni. De gondolj pl. a jégszobrokra, virágszobrokra, vagy akik zöldség-gyümölcsből készítenek, mit össze szöszölnek vele. Az sem maradandó, és még megenni sem lehet.
Hűha, nem semmi tortúra az is! Kitartás! Sütő meg előbb utóbb kerül, addig meg előnyben a sütés nélküli torták! :))
Szerintem pedig egyedi ez a félig 3D-félig lap megoldás :)Megértem a kételyeidet is, az arc nem egyszerű. Én meg attól kapok hülyét, hogy költözünk és most jó darabig nem lesz alkalmam tortázni. Lehet még sütő se lesz az új helyen… mehh.
Hamarkodtam, ez jó! 😀 3 órás szöszmötölés és leszakadó derék a mentségem. Ezért úúúúútálom az ilyen hasonmás cuccokat. Legközelebb veszek egy hülye ostyát, rákenem, azt jónapot! Egyszerűen nem éri meg ennyit kínlódni azért, hogy belevágják a kést. Ha meg nem hasonlít, akkor meg inkább nevetségessé válok vele. Szóval ha lehetne választani, akkor az emberes tortákat egyszerűen betiltanám. Vannak könyvek, tessék lapozgatni! :))) Eleve érdekesnek találom az ilyen dolgokat, jómúltkor egy kislányának kellett megformáznom az alvósplüssét. Jól sikerült. Annyira, hogy a gyerek sírógörcsöt kapott, amikor belemártották a kést. Most komolyan, ez jó??
Igen, jól elhamarkodtad! A szalagon (is) símán látszik. A karja..hát valóban. Ha a tér még megengedte volna, inkább hirtelen egy kört mintázok köré, hogy azzal lezárjam. Akkor nem lóg ki annyira a lóláb. De mindegy, nagyobb gyakorlattal majd…Meg a menők is kezdték valahol, és megszenvedték a felfelé vezető utat, mert az sosem könnyű. És te is tudod, pont az a lényeg, ha látod a problémát és nem nyugszol bele.))
A legnehezebb szerintem az összes díszítési technika közül! Egyébként nem kezdek rájönni, hogy ahhoz, hogy minden tekintetben “profi” legyen a tortás blog, több mesterséget is űzni kéne tudni, mégpedig: Cukrász, dekoratőr, szobrász, festő, fotós, és publicista. Nagyon beválasztottam, és bődületesen sokat kell még tanulnom, hogy megközelítőleg elégedett legyek! :DD
Örülnék én nagyon ha csak negyed ilyen “jó pofikákat”tudnék fabrikálni de nem tudok.Kitaláltam csinálok hercegnő tortát..fej nélkül.:))Majd azt mondom elvitte a cica…mármint a fejet.
Mosolyogj csak, amíg bele nem futok megint, addig én is röhögök magamon, hogy ekkora kínlódás egy ilyen kis semmiség miatt! 😀 Azért jó tudni, hogy nem csak én parázok ennyire! 😛 :))
Hű, ez az arc dilemmád! :)))Ne haragudj, de én annyira jót mosolyogtam azon, ahogyan leírtad a küzdelmeidet. Egyébként ismerős a szitu, nekem az összes figura előtt ugyanez van – sőt alig tudom magam rávenni, hogy elkezdjem. Mert már előre érzek valami nagyon negatívat…Szuperjók lettek az arcaid, szerintem nem kellene ezen parázni, jó?