Egykori kedvenc osztálytársam kislányának szülinapjára készült ez a példány, Őrülten kíváncsi vagyok, mit szólt hozzá, ugyanis az én régi képeimet nézegetve sóhajtott fel múltkoriban, hogy olyan jó lenne egyszer egy pacitorta! :)) Hát most teljes titokban készültünk rá, ráadásul szerintem eddigi legjobb pacim jött össze, remélem sikerült meglepnünk! 🙂
M@rtival ellentétben én nem tetriszeztem a kieső darabokkal, mert mivel tudjuk, hogy nasiőrültek vagyunk, ráizgultunk egy jó adag puncsgolyóra, így inkább sütöttem egy nagyobb tésztát, és 3 lapba vágtam. De képekben könnyebb:
Nagyon fincsi puha, omlós tészta sikeredett, amitől viszont nagyon beparáztam a technikai oldalt tekintve, de majd kiderül, hol is volt ebben a bibi.
Itt már ráapplikáltam az első adag krémet. Habzsákkal, utána késsel elmasszírozva. Ja, és már füle is van, ezt az egyik leeső tésztadarabból kanyarítottam ki. Kezdem kitapasztalni, hogy milyen krém is jó a tortába (cirka 200 db után már időszerű…), ami betöltéskor habos, engedékeny, viszont stabil, mikor már kifagyott.
A kész, betöltött alak, elsimogatva, a nyakánál megfaragva. A legfelső tésztalapom még kenés előtt bekarcoltam az ívet, majd késsel úgy fél centi mélyen bevágtam, és a nyaka felől megdöntött késsel ék alakban kivágtam.
Marcipánból aládolgoztam, hogy a kiemelkedések, huplik ott legyenek mindenütt, ahol kell. A csíkok, darabok széleit ujjal nagyon elvékonyítom, hogy lehetőleg ne rajzolódjon ki éles határvonal ott, ahol nem kell. És igen, ilyen, amikor krémezés után próbálunk faragni, a pofa száj felőli részén szépen feltéptem a tésztát.
Furán rózsaszínnek hat ez a kép, pedig szép beige, azaz halovány kakaópor színezetű marcipán került fel. Egyben bemutatnám egyetlen simító eszközömet, nélkülözhetetlen társamat, az anyutól kunyerált kb. 1000 éves jugó kést, ami rugalmas, éles, és különben is mit nekem méregdrága amcsiból hozatott műanyag csodamicsodák! 😀 (baromira irigylem azokat, akik már rendelkeznek velük…sóhaj).Életem eddigi leges-legbonyolultabb bevonása volt, komolyan azt hittem, sosem fog sikerülni, erre tessék. 😀
Innentől pedig mint egy ovis kifestő, mindenki kénye-kedve szerint kreatívkodhat, színezhet, festhet, pakolhat, leszedhet, lemoshat, újra festhet, megint lemos, megint fest, a felázott marci miatt behűt, szárít, elregéli az ősöket, vinnyogva figyeli az órát, majd újra fest, szívja a fogát, úgy hagy, felpakol, vizes ecsettel porcukrot mos, majd mosolyogva átnyújt, dicséretet bezsebel.
Ígértem, hogy kiderül, hol a bibi a túl puha tésztával való zsonglőrködésben. Az áthelyezés. Két lapos szakácskéssel két oldalról felemelve áttettem cukitálcára, majd szörnyülködve vettem észre, hogy a nyaka feladta a gyötrést. Megrepedt. Most már pedig ez van. Beusnak nagyon tetszett, ez a lényeg! 🙂
