Harcsa

    Vannak kihívások, amikor a spontaneitás olyan szárnyakat és kreativitást ad, amitől bezsong az ember. Nekiáll, és onnantól nem számít sem tér, sem idő, csak pörög, kattog az elméje, és újabbnál-újabb ötletek keringenek megvalósításra várva az adott témában. Aztán amikor legközelebb valaki rámutat, hogy na ezt készítsd el nekem!, akkor ez megváltozik, akkor már másolni próbálsz, és számomra ez a világ legnehezebb dolga, ugyanúgy, ugyanazt.
 
    Úgy kezdődött, hogy barátnőm kért egy harcsatortát egy fanatikus pecásnak. Akkor elkapott a hév, és úgy döntöttem, hogy nem meseszerűt, hanem élethű halat próbálok összehozni. Ez sikerült is, azaz Anikó arca leírhatatlan volt, amikor benézett először a hűtőbe. 🙂 Hátrált két lépést, és kimeredt szemmel nézte, “Úristen…” nyögéssel. 😀 Akkor egy pillanatra belém fagyott a szusz, azt hittem kész, vége, elsüllyedek. Kis idő múlva meg is szólalt, akkor már hangosan: “Ez k…a jó!!! Nagyon állat!” és vigyorgott! 😀 Ekkora kő régen esett le a szívemről! 🙂

    Visszajelzésként is azt kaptam, hogy az ünnepelt, amikor benyúlt a hűtőbe, és meglátta, hirtelen becsapta a szekrény ajtaját, és bekiabált a többieknek kissé rezignáltan: “Ugye nem mondjátok komolyan, hogy megint nekem kell főznöm!?”  Hehhe 😀 Fincsinek ítélték végül, ez a lényeg. Azt azért nem mondanám, hogy tökéletesen élethű volt, hisz látok benne még olyan dolgokat, amik jobban is sikerülhettek volna, de a pillanat hevében, egyetlen pillantás akár tényleg meg is győzhette arról, hogy azt látja, amit. :))

    Négyszögletes tésztát sütöttem, kivágtam a formát, betöltöttem csokikrémmel, a leeső részekből puncstészta készült, abból domborodott a háta. Marcipánnal vontam be, és egyéb eszköz híján, egy új mosogatószivacs levágott darabjával pepecseltem be ételfestékkel. Majd zselatint készítettem (sima tortazselé) és ecsettel áthúztam, hogy nyálkás hatású, csillogó legyen.

A zselatin kissé összekapta a már megszáradt festéket, de így talán még bőrszerűbb lett a végeredmény.

   Aztán eljött a másodpéldány ideje, és azt kell mondjam, jóval nagyobb odafigyelés, türelem és idő kellett volna hozzá. Nem vagyok elégedett. Elszabtam a farkát, hiányzik az orrnyílás, meg a felső bajszok, a színek meg…(sóhaj) nem akartak összejönni. Amikor végül azt mondtam, hogy oké, hatszori nekifutás után ez biza ilyen színű marad, már nagyjából egy hajam szála sem maradt egyenes… végső csapásként a zselatin borzalmas csíkokban húzta össze a festéket, és itt már majdnem bőgtem, de kedves barátom annyira, de annyira édes volt, és csodálta, és dicsérte, és hüledezett, hogy elöntött a hála érzése. Köszönöm Márci, hogy ilyen drága vagy! :))

Hát ilyen is van, hogy a prototípus jobban sikerül, mint a következő. Talán a huszadik már valóban harcsa lesz! 😀